Inkább én haljak meg, mint a gyermekem!

Nyitókép: UIP Duna, Farkasember

Hihetetlennek tűnik, hogy az 1931-es Drakulától számolva lassan 100 évesek a Universal filmstúdió legendás, ámbár az unalomig koptatott szörnyalakjai. Azonban míg az 1930-as években, a filmgyártás aranykorában született műveken olyan úttörők és mesterek dolgoztak, mint Jack Arnold, Tod Browning, James Whale, Lon Chaney Jr., Lugosi (Blaskó) Béla vagy Boris Karloff, addig az évtizedek során majdhogynem bárki a kezei közé kaparinthatta a láthatatlan embert, Frankensteint és szörnyetegét, Drakulát, a farkasembert, a múmiát vagy épp a fekete lagúna szörnyét.

Még talán az időpont terén megkésett A fekete lagúna szörnye járt a legjobban – hiába van szó az egyik legötletesebb és legkarakteresebb figuráról, valahogy ő a legritkábban vászonra citált teremtménye a filmstúdiónak és önmagában a filmvilágnak. Mert hát hiába írom le újra és újra, hogy csak úgy van értelme újra feldolgozni egy történetet, ha az minimum többet vagy jobbat nyújt, mint az eredeti, ezt en bloc a világi filmipar nem akarja megérteni. Amire kiváló példa az új Farkasember. Pedig a 2020-as A láthatatlan ember után joggal reménykedhettünk.

Farkasember az erdőben

Amerikában van egy erdő, ahol egy fertőzés következtében teljesen természetes a farkasember-jelenlét. Legalábbis az alapján így tűnik, hogy a kis Blake (Christopher Abbott) az édesapjával vadászik, majd a kis krapekot kiszúrja magának a szörnyeteg, apuka meg rádión gyorsan leadja a drótot a helyi farkasember-vadász társaságnak. Ezután 30 évet ugrunk az időben, és míg Charlotte (Julia Garner), az anyuka dolgozik, Blake főállású apuka, aki 5 perc alatt bemutatja a mai liberális nevelés néhány kisebb-nagyobb hibáját. Aztán mikor kiderül, hogy édesapja eltűnt, de valószínűsíthetően meghalt, rábeszéli a családot egy kis vakációra az erdőben. Mer' az mindig olyan jó ötlet!

Az már talán kicsit sem meglepő, hogy Blake valamiféle, rendesen el sem magyarázott sebnek köszönhetően egyre rosszabb bőrben van, és hát a kihulló fogakból, a maga alá vizelésből és a nyers hús utáni sóvárgásából ítélve vagy delfinné, vagy farkasemberré változott. Persze, hogy ér a közönség segítségét kérni! Az izgalmas kérdés már csak az, hogy mi kerekedik ki az egészből, hiszen míg a filmelőzetes azzal házalt, hogy a kislány rémületével próbált hatni a szülők és felnőttek érzelmeire, addig a cselekmény már egy olyan érdekes úton indul el, hogy az apa – a szerető férj és szülő – Brundle-légyként miképp éli meg az átalakulást. Aztán ez a Cronenberg-féle A légy-párhuzam is ugyanolyan gyorsan borul, mint a furgon az erdőben.

Csak egy újabb farkasember-film

Beszéltem arról, hogy milyen módon érdemes újra feldolgozni egy témát. A 2020-as A láthatatlan ember pedig tökéletesen megfelelt minden kívánalomnak. Nemcsak modernizált egy alapvetően tudományos-fantasztikus művet (H.G. Wells, ha esetleg kimaradt), de ezt olyan kiváló érzékkel, képekkel és hangulattal tette, közben reagálva egy akkoriban egyre jobban trenddé váló problémára, hogy azért mindenképpen jár a kalapemelés. De hogy a Farkasember semmiben nem újít igazán, sőt nem is próbál igazán egyedivé vagy jó adaptációvá válni, az legalább olyan fájdalmas, mint Blake-nek az átalakulás.

Hogy a klasszikus Universal-filmek, az 1994-es Farkas vagy a 2010-es Farkasember, a borzalmas magyar címmel ellátott, de annál szórakoztatóbb Démoni harcosok és még számos produkció után csak ennyire futotta, az kimondottan kellemetlen. És direkt hagytam a végére az Egy amerikai farkasember Londonban megemlítését, mert a maga módján az is kísérletezett vele, hogy bemutassa, miképp éli meg átalakulását a főszereplő, ráadásul nem csak pár audiovizuális elemmel tette ezt meg. Hozzáteszem, 1981-ben.

De még mindig nem ez a legnagyobb gondom. Hanem az, hogy mindezt az alsó polcról berángatott színészekkel, alsó polcos stílusban sikerül előadni, teljesen érdektelen módon. Hiába jók a hagyományos, praktikus effektek, ha nincs kémia a férfi és a nő között, a faarcok árnyékában pedig még arról is lemondtam, hogy a gyermekért aggódjak, miközben lányos apaként a Csillagok között számomra olyan, mintha kést forgatnának a szívemben. Nincs emlékezetes pillanat, nincs hangulatos zene, csak eljutunk az történet elejétől a végére, közben pár kisebb patront eldurrantva, de még a petárdát is sajnálva, nemhogy az igazi tűzijátékot.

Menjenek vissza a balettbe ugrálni

Biztos volt valami koncepció a történet terén, vagy azzal kapcsolatban, hogy miért ismétlődik az elején és a végén szinte egy az egyben egy jelenet, de ahogy számos kérdésünkre nem kapunk választ, úgy ezt sem sikerül el- vagy megmagyarázni. Így marad a várakozás visszafogott izgalmát követően a csalódottság és az érdektelenség, ami kicsit szomorú a filmstúdió kifejezetten klasszikus szörnyfilmjei után. Amikor azt gondolnánk, hogy a technikai fejlettség és a lehetőségek miatt minden sokkal könnyebb. De lehet, pont ez a baj: a rendelkezésre álló technológia kiöli a tehetséget, aminek az eredményei a modern celluloid-szörnyetegek.